Napló

1.Bejegyzés: Lilly.

Őszi idő. Szeretem az őszi időt. Olyankor érdekes színt vesz magára a világ. Van még benne egy kis zöld, de már fakul, sárgává, vagy éppen vörössé, esetleg barna színt öltve. Ilyenkor nem érzem annyira kitűnve magamat...A színek elrejtenek, és a meleg levegő is lehül, inkább olyan kellemes hideg, telepszik a városra. Halkan sóhajtva, nézem a száguldó tájat a buszról, ahogy a nap kezd lefele hanyatlani az égbolton. Igen olyan tipikus őszi nap. Elvettem a fejemet az ablaktól, és eltűrve egyik hajtincsemet, keltem fel és vettem vállamra a táskámat, érezve ahogy a busz lassít. Elég messze lakok a vasútállomástól és most semmi kedvem nem volt gyalogolni, így legalább csak negyed órát töltök kint. Igaz most mondtam mennyire szeretem az őszt, de egy hosszú utazós nap után, az ember szívesen ér haza az otthonába, hogy végre levesse magát az ágyba és térjen az álmok szigetére. Én is ezzel az indokkal szerettem volna minél előbb a lakásomba lenni. Egy újabb hétvége mamánál. Hallgatva a város kisebb pletykáit, mama minden napos problémáit, főzni, és újra kilépni a reggeli hideg tanyasi levegőre. Szeretem nagyon de leszív elég sokat az ember energiájából. Ahogy lefékez a busz, és kinyílnak előttem az ajtók, lelépek és a hideg szél egyből az arcomba kap. A város...azért a kisvároskámat jobban kedvelem. Lehunyom egy pillanatra a szemeim, és élvezem a hideg szelet, ahogy az arcomat cirógatja, majd zsebre vágom a kezeim és lassan elindulok, az emberkkel teli utcákon, figyelve az októberi kirakatokat, és olykor, egy pillanatra megnézve a mellettem elrohanó embereket. Lassan lépkedek, olykor a szélel táncoló levelekre is rá téved a tekintetem. Amint haza érek, át kell néznem az anyagot, holnapra. Igaz hétvégét, is végig tanultam, de ha már ezt választottam tisztességesen végig csinálom. Ahogy a gondalataimba mélyedtem egyre távolabb kerültem a főutcától, közelebb a lakásomhoz. Majd a park mellett elsétálva pillantottam, meg egy kislányt az egyik padon, nagyba gitározva Elton Johntól játszva a Your Songot. Fekete haja nem volt olyan hosszú de túl rövid se, felső ajkában egy pirchig volt, szemei feketére voltak festve, és haja is festett fekete lehetett inkább. Egy fekete sapka volt a fején, sok fém karkötő, amin gothikus jelek voltak, meg koponyák, a nyakában is lógot pár. Egy kockás pulóver volt rajta, piros fekete mintával, alatta egy halál fejes póló. Körmei feketére voltak festve nadrágja szakadt volt és fehér bőre itt ott megvillant. Egy régi kifakut bakancs volt rajta ambban már elég ócska cipő fűző volt. Már nem is tudom mi tartotta össze. Ahogy papa mondta volna "csak a szentlélek tartja össze".  Törökülésben foglalt helyet a padon, maga előtt a gitár tokja a földön, amibe a pénzt gyűjtötte. Körülötte, több energia ital volt, gondolom már üresek voltak. Egy cigis doboz és egy félig megevett szedvics. Pedig csak olyan 14 éves forma lehet. Megálltam nem messze tőle, és hallgattam ahogy énekel, majd befejezve a dalt kezdett bele az egyik kedvenc FOB dalomba Just One Yesterday-ba. Nagyon jól énekelte a szöveget, ami egyből mosolyt csalt az arcomra. Talán úgy a közepe felé, mehettem oda és dobtam be 5 dollárt a tokba. A lány biccentett én meg csak mosolyogva néztem rá és hallgattam. Mikor elénekelte az utolsó sorokat, még pengette egy darabig a gitárt, én pedig úgy éreztem, hogy menni kéne, de valami nagyon zavart. Hogy itt hagyjam. Látszott rajta, hogy még gyerek. Mikor össze kaparta a pénzt a tokból és zsebre vágta majd bele pakolta a fekete gitárt akkor vette csak észre én még mindig ott állok elötte. Pislogot rám egy darabig, majd én törtem meg a kellemetlen csendet.

-Szia...-mondtam egy kínos mosollyal az arcomon, mire még pislogott párat majd ő is megszólalt.

-Hello.-erre felhúzta az egyik szemöldökét, és kíváncsi fekete szemeit rám meresztette.-Segíthetek?-kérdezte, hátha megtudja miért állok előtte úgy mint valami idióta.

-Hallottam milyen jól játszol...-Emyilia! Szed össze magad! Ez csak egy gyerek, nem eszik embert....sziszegte tudatalattim, ahogy össze fonta maga előtt a kezeit magamban.-Tényleg nagyon ügyes vagy. Hol tanultál gitározni?-talán így meg tudok róla pár dolgot, és megnyugtatom a lelkem, hogy nemsokára jön érte valaki.

-Magamtól tanultam..-ránt vállat majd megfordul és össze pakolja a maradék cuccát. Meg issza az egyik energia italt és üresen dombja el, majd a szendvicsbe párat bele harava csúsztatja a táskájába, és a cigis dobozt kinyitva vesz ki egy szálat majd a dobozt a zsebébe csúsztatja.

-Magadtól? Akkor elég ügyes vagy...-figyelem a műveletett, és ahogy meggyújtja a cigit majd kifúlja a füstöt az ég felé.-Szabad dohányoznod?-kérdezem, halkan. Tutti, hogy gyerek, egy fejjel vagyok magasabb nála, és a pulcsi is lelóg róla.Rám emeli fekete szemeit, majd halkan sóhajt.

-Meik államigondozó osztag újabb "beépült" rendőre vagy? -Vágja nekem a kérdést, ahogy zsebre vágja a kezét, és újabbat szív  cigiből, kifúlja az orrán a füstöt.-Nézd nagyon nagy lelkű voltál azzal az 5 dollárral, nagyon keveset kersek, de legalább egy darabig lesz pénzem és nem kell haza mennem a sittes apámhoz.-húz szájára egy félmosolyt.-Nem is kell vissza kisérned, bár ezt minek ragozzam, hogy úgy se megyek vissza hozzá mert egy szihopata állat mert senki nem hiszi el. Látod mindenki ilyen értetlen pofát vág mint te most.-mutat, valóban az értetlen arcomra.

-Én...nem...férre érted nem vagyok államigondviselő...-nézek rá pislogva.-Csak...lerí rólad, hogy még gyerek vagy...én meg...úgy gondoltam ilyenkor már...nem kellene kint járkálnod.-mondom ahogy figyelem, és újra ajkaihoz emeli a cigit.

-Hidd el többet vagyok utcán, mint amennyi évet eddig leéltem. De kösz az aggódást.-mondja halkan, és utoljára bele szívva a cigibe, le dobja a földre és el tapossa..-Szép estét vörös lány.-mondja majd jobbra fordulva indul el hátán a gitárral és oldal táskájával. Figyelem egy darabig, majd fordítok magamon, késztetve magam hogy induljak el haza, de ekkor egy hatalmas sóhaj hagyja el a testem, és megfordulva indulok utána.

-Hé várj!-siettem utána, és hangomra valóban meg is állt és unottan nézett rám, miután beértem megálltam mellette.-Legalább nyugtass meg van, hol aludnond ugye?-kérdezem ahogy szemeibe nézek.

-Nos ha az ember, ha valóban fáradt akkor bárhol nyugovóra tud térni.-mondja ahogy megrántja a vállát és pislog rám párat.

-Szóval nincs hol aludnod.-mondom egyből rá, mire, férre pillant, mert pontosan rá tapintottam a lényegre.

-Majd keresek valahol valami fedezéket, ne izgulj értem. Nem is ismersz.-mondja egyből, hátha ezzel levakar, és el is indul tovább, de én mint a kiskutya megyek utána.

-Valóban nem ismerlek, de gyerek vagy akire vigyázni kell.-mondom ahogy arcára pillantok.

-Nem vagy az anyám, és nem vagyok gyerek, hagyj létezni jó?-fordítja rám, fekete szemeit, próbál rideg lenni de ekkor egy hatalmas gyomorkorgás rontja el a pillanatot. Hasára teszi a kezét, majd elfordítja a tekintetét. Figyelem majd halkan megszólalok.

-Figyelj...ha feljösz és eszel nálam pár falatott, utána mehetsz tovább...-mondom ahogy kedvesen elmosolyodok.-Megígérem.-teszem a szívemre a kezem, de végig keresem a pillantását. Rám emeli szemeit, majd halkan sóhajt.

-Rendben...de utána elmehetek, vörös lány.-mondja rám szegezve az ujját.Bólintok mosolyogva majd megfordulok, hogy elinduljak hazának ő pedig követ engem.

-Emyila...de szólíts csak Emynek.-nézek rá bíztatóan.Vissza néz majd lepillant a cipőjére.

-Lilly...-mondja halkan.

-Örvendek a szerencsének Lilly.-mondom ki a szavakat és oda nyújtom a kezem, mire újra magamra vonom a tekintetét, és bátortalanul de kezet fog velem, mire halványan elmosolyodik. Otthon milánói makarónit, készítettem, és idő közben megtudtam, Lilly, 15 éves, és folyton a városba tengeti napjait, a gitárjával pénzt keresve magának. Néha haza jár az alkoholista apjához, akivel általában úgy válik el, hogy az örgje kiabálva dob utána sörös üvegeket a lépcsőházban, de mindig boldogan szabadul onnan. Kiderült, elég nagy szája van és vacsora közben is úgy beszélt mint akinek folyóból lenne az ajkai pedig elég gyorsan habzsolt. Mesélt arról, hogy gitározás mellett rajzol, és grafitizik, ezzel is kerse valamennyit. FOB rajongó mint én de ő Pete Wenzet imádja a legjobban. Kedvenc száma pedig az American Boys. Sokáig beszélgettem vele mikor fel állt az asztaltól, és mondván most már ,mennie kell, nehéz szívvel de elengedtem. Azóta minden péntek este, vagy ha úgy van, ő csönget fel hozzám, egy vacsorára, és egy kellemes beszélgetésre. Azt hiszem ő volt az első barátom az egész történetben...

2.Bejegyzés: Egy átlagos nap az egyetemen...

Nem is tudom hol kezdjem ilyenkor. Mikor már rég fel kellett volna kelned, és megint elaludtál az éjszaka közepén miközben tanultál, és már a kávé sem segített. Mikor úgy esel át a macskádon, hogy gyorsan össze ragd magad és megetetve a házi állatod rohansz az egyetemre, de vagy 3-szor vissza kell fordulnod, mert egy csomó dolgot otthon felejtettél, és mire végre beérsz csodálkozva veszed észre, hogy az óráid még el se kezdőttek. És hogy miért nem? Mert te nézted el az órádat és még csak fél 8 múlot 5 perccel mikor, nekem csak fél 9-re kellett volna ide jönnöm. De itt vagyok, sóhajtva hunyom le a szemeimet, majd lassan a szekrényemhez megyek, és kinyitva a lakatot, rakom be a könyveimet a szekrénybe. Ez is egy tipikus nap lesz. Az újabb monoton anyag leadás, és körmölés, jegyzetelés amivel semmi bajom nincs és szeretem az órákat, mindig is szerettem tanulni, de ma...ma valami teljesen "rossz nap" előérzetem van. Ahogy ezen mélázok, hallom a szekrény ajtómon kopog valaki, mire az ajtó felé pillantok és becsukom a szekrényem, és Tom áll elöttem. Széles mosolyt húzok az arcomra ahogy vissza néz rám, és ő is elmosolyodik, nagy fekete szemeüvege mögül. Tom egy idős velem, végzős egyetemista, csak ő irodalom mellett, a színész szakot választotta. Nagyon okos és ügyes fiú, könnyen vált szerepeket pillanatok alatt. Mikor ép az egyetem társulata ad elő valamit és szerepet kap, képes az előadásig annak a karakternek a bőrébe bújni. Tom finn származású,így könnyredén kavar olykor fin szavakat angol mondataiba. Szóval egy igen kedves, jó természetű fiú aki ráadásul nagyon okos is. Külsőleg se lehet rá panaszkodni. Szőke haja, mindig az az oldalra fésült "jó gyerek" arcot festi rá, sötét zöld szemei, sok lányt bír zavarba hozni azzal a kedves, aranyos mosolyával. Kreol bőre pedig egyenesen életet visz belé, így ha az ember legalább 1 órát eltölt a társaságába sokkal jobban érzi magát. Tommal az egyetemben való kezdés óta ismerjük egymást. Nem nevezném barátságnak azt ami köztünk van de többnek sem. Egyszerűen együtt dolgozunk a közös feladatoknál, vagy házi feladatoknaál, vagy besegítünk egymás bemutatóinál. Igaz...sokszor érzem Tomnak kevés ez a viszony, és mindig megpróbált valamire elvinni amit az egyetem rendezett de én, sajnos...máig csak egy jó csapattársat látok benne...Bár ezt már sokszor mondtam neki és mindig bólintott rá egyett de valahogy máig nem értette meg a szavaim. De minden esetre szeretek vele lenni, és minden gondolatomat az agyam mélyére sűrítve köszöntöttem.

-Szia Tom.-mosolygok rá.-

-Szia Emy. Ilyen korán?-kérdezi ahogy felvonja a szemöldökét, és rám szegezi zöld szemeit.-Azt hittem csak fél 9-kor jössz be.

-Igen én is azt hittem fél 9-re jövök be.-mosolyomból egy kínos arcmimika lesz.

-Megint északa is tanultál mi?-kérdezi ahogy halkan sóhajt és megcsóválja a fejét.-

-Miért te nem szoktál?-kérdezem ahogy rá nézek, halkan elnevetem magam.-

-De szoktam de ismerem az emeberi testet, és szüksége van legalább egy minimális kis alvásra. De te még azt se tartod be.

-Néha szoktam aludni...-mondom halkan.-

-Igen a tankönyveken a macskáddal...-mondja ahogy megigazítja a szemüvegét.-

-Jó csak nem voltam biztos a lírai fogalmakban, és még át akartam nézni.-mondom ahogy nézek rá.-

-Jó persze...mindig azt hiszed, hogy nem tudod, pedig igenis nagyon jól tudod, úgy hogy néha meglepődöm, hogy egy ilyen okos lány, hogy élhet néha ilyen logikátlanul...-ráncolja a homlokát, ahogy lassan elindul a folyosón, a tanterem felé. Az egyetem hatalmas éplüete, és folyosói, na meg a tantermei, most zajosan fogtak minket közre, a többi egyetemistával. A folyosón, több csapatokra bomló társaságot a menők, a közepesek és azok akik minden honnan ki vannak löködve. Azt hinné az ember, ez az anarhia sorrend, gimiből kilépve teljesen megszűnik de ez egyáltalán nem igaz. Ugyan úgy megmaradnak a "menők", és a "lúzerek". A közepeseknek a legjobb. Azt a réteget, nem piszkálja és nem is idegesíti senki.
Talán abba a rétegbe tartoznék, ha Aveline Scott az egyetem, legmenőbb és legszebb női tanulója ne utálna mindennél jobban. Voltak egy pár össze tűzéseink, és mindenki meglepetésére, a saját meglepetésemre is mindig én voltam az aki ellen szegült annak amivel ő terrorizáltra a többieket. Talán ez volt az a rossz lépés ami kiemelt a "lúzerekből" és emelt a közepesek szintjére. Na meg a sugdosódások, hogy "nézd az a lány volt aki beszólt Scottnak." Pedig én soha nem akartam semmi rosszat Avelinének. Dehát ő is egy kiváló tanuló a színészet ágon. Magassága pont az az igazi kész nőt mutatja, Barna derékig érő haja, kiemeli arca vonasáit, és barna szemei mindenkit magával ragad mikor színpadon van. Ez tény és való. Csodálatosan szép lány, az alakja is megfeleő méretekkel van megáldva egyszóval, egy főnyeremény, minden fiú életében. De bizton állíthatom, hogy a szép külső, romlot belsőt takar. Egy igazi hajcsár, aki apuci kedvence. Mindent meg kap, csak egy szavába kerül, és színési képesége még ezt emeli is, mikor ép, hogy adja elő az aranyos kedves lányt. Beférkőzik a köreidbe, és ahol a legjobban fáj ott támad. Egy igazi két arcú teremtés. Nos én ezt tettem szóvá neki ami talán kicsit szíven ütötte, és azóta minden lépésemet, figyeli, hogy hibát találjon benne és önfeledten, alázzon meg mindenki előtt. De egyenlőre kerüljük egymást messzire. Legalább is én kerülöm a pillanatokat mikor a torkomnak ugorhatna. Ahogy ezeken gondolkodtam, lassan beértünk a tanterembe ahol már nem csak mi, páran az osztályból jelen voltak. Tommal a fölső sorba ültünk, be a sor legvégére.Csendben beszélgettünk, mikor lassan kezdett megtelni a terem, és a Aveline is feltűnt a másik 2 barátnőjének nevezett lánnyal az oldalán. Persze nem akartam rá nézni, mégis éreztem magamon hideg szemei pillantását de igyekeztem csak Tom szavaira figyelni.

-Megint téged próbál szugerálni.-Mondja ahogy Aveline felé néz, és feljebb tolja a szemüvegét majd vissza néz rám.-Ez a nőszemély sose agyja fel. nem értem, hogy bírod...

-Nem figyelek rá...és akkor nem is száll a nyakamba.-mondom ahogy halkan sóhajtok, amjd hallom az ajtó csapódást és Dr. Sebastian Hole lép a terembe. Magas olyan 185 cm lehet. Cingár férfi, és borostás arca enyhén ráncos, és sokan azt mondják, ez a férfi ott volt a föld kialakulásánál. Egy szóval nem az egytem tanulóinka a kedvence. De mindezeke ellenére én nagyon kedvelem Dr. Holet. Szigorú tanításai mögött, ott van a jó szándék, és szívesen adja át tudását azoknak akik értékelik a munkáját. Sokszor beszélgettem vele, és nagyon kedves tanárnak találom a morcos pajzsa mögött. Ahogy levágja füzeteit az asztalra a termben teljes lesz a csend és ahogy végig hordozza rajtunk a tekintetét kezd bele a mai anyagba. Az egész óra csendben telik el, talán csak a tollak szercsegése halatszik ahogy mindenki jegyzetel.  Olykor igyekszek minden információt az agyamba bele vésni, de kulcs szavakat magam is lejegyzetelek, és otthon újabb vázlatot készítek magamnak.  Ma legalább 3 órát itt leszünk. És minden óra ebben a kellemes csendben telik el. Persze a szünetek. Azok az egyedüliek amiket ki kell bírni. Ahogy meghallják a csengőt, minenki egyszerre lélegzik fel, és a tanár "mehetnek" kijelentésével, lassan felkelnek és mindenki intézi a szünetben való intézni valóját.

-Kell egy kávé...-mondom ahogy fel állok.-Hozzak neked is?-kérdezem ahogy Tomra nézek.

-Nem köszi...nem akarok koffein mérgezésbe meghalni.-mondja ahogy felnéz rá.

-Kedves tőled nagyon.-mosolygok rá ahogy kimegyek a padsorból, és lemegyek a lépcsőn, ki a folyosóra az autómatához. Ahogy megállok elötte bedobom a pénzt benyomom a gombot és várom a kávét. Mikor felcsipog hogy végzet, kiveszem és fordulnék meg de majdnem beleütközök valakibe. Felnézek és Aveline az. Azzal a gonosz mosolyával néz rám. Ilyenkor mért nem látja soha senki??

-Szia...-kezdenék bele de a szavamba vág.-

-Hogy vagy ma Emy?-mosolyog rám, ahogy megrebegteti szempilláit.-Biztos haragszol rám valamiért azért nem nézel rám. Pedig én szeretnék jóba lenni veled ezt te is tudod.-játsza meg magát.-Bár minek is áltatom magamat. Ki akarna tőled bármit is a pápaszemen kívűl?-néz rajtam végig én meg csak nyelek egyett és figyelem.

-Mit szeretnél?-kérdezem halkan.-Most mit csináltam ami nem tetszett neked?

-Ugyan Emy...csak beszélgetni szeretnék veled semmi mást..tudni szeretném-e hogy még mindig az a kis vörös egér vagy mint akit mutatsz mint mindenkinek. Bár eddig nyugtató a látkép...-mosolyog rám boldogan.

-Ne izgulj majd szólok ha változás van...-mondom ahogy megpróbálom kikerülni, de egyből elém áll.-

-Emy...majd ha én elmentem akkor te is mehetsz. Engem csak úgy nem hagyhatsz itt.-érzem milyen szikrákat szór felém a szemével, de most a szemeibe nézek és állom a pillantását, egy pillanatig vissza néz majd lepillant a kávémra és kiveszi a kezemből és megissza az életmentő löttyömet majd vissza adja az üres poharat.-Köszi a kévét drága.-mosolyog rám, majd elfordul, és barna lengő haja száll utána ahogy eltávolodik tőlem. Hogy valakiben ennyi gyűlölet lakozik...halkan sóhajtva megyek vissza a terembe, és Tom kérdezgeti ilyen sokáig való elmaradásomat de nem mondok semmit csak leülök, és néma csendben végig ülöm az utolsó 2 órát. Az órák után még váltottam pár szót Tommal, majd elbúcsúztunk egymástól, és haza mentem. Otthon újra nyugtáztam magamban, hogy bizony ez egy átlagos napom volt az egyetemen.

3.Bejegyzés: A katasztrófa katasztrófát követ...

Soha ne becsüld alá az ellenfeleidet. Ebben mindig biztos lehetsz. Azok kik akadályozni akarnak azok kereszbe is fognak tenni neked ha akarod ha nem. Hogy mikor támadnak azt soha se tudhatod, de mindig akkor küldenek beléd pár nyilat mikor egyáltalán nem számítasz rá. Mint például ez a pillanat is. MIkor ott állsz teljes megalázotságba mindenki előt, és az arcodba mosolyog a leg angyalibb teremtés, sátáni vigyora. Na abban biztos lehetsz, hogy nem ez lesz életed legjobb napja. Nekem se az....Mindegy kezdjük a legelejéről...

-Emylia!-felucsódva Jussi Adler-Olsen "A 64-es betegnapló" című művéből, néztem fel a rám tornyosuló, Miss. Nilsenre aki, csipőre tett kezekkel nézet le rám, róka szemeivel amik szinte át jukasztottak. Miss Nilsen már nem számít fiatalnak, de korához képest nagyon jól tartja magát. Lassan már 35 éve dolgozik a könyvtárban, mint mindenes könyvtáros nő, szóval nevezhetjük az igazgató jobb kezének. Folyton, zakóban és térdig érő testhez símuló szoknyákban jár, fekete kopogós magassarkúban és haja általában kontyban van feltűzve fejére, amiben néhol ott pihen már egy pár ősz hajszál. Arca ráncos, és mindig szigorú tekintettel néz az emberekre, mint valami utolsó bünözőre. Talán most én is ebben a csodálatos tekintetben úsztam...Vörös rúzsa ajkain ép hogy egy szűk réssé formálódtak. Fekete szemei pedig csak úgy szorták a villámokat. Nyeltem egyett majd halványan elmosolyodtam.-Miss Nilsen, én csak...

-Maga megint olvas Miss Sandvy!-akkor szokott így hívni ha már nagyon haragszik rám.-Ez nagyon dicséretes dolog, mondjuk mikor olvasóként jön ide, és nem mint könyvtáros, kisasszony! Önnek dolgoznia kell, akár mennyire is tartja unalmasnak a könyvek sorrendbe rakását!-mondja ahogy kiveszi a könyvet a kezemből.

-Elnézését kérem...én csak megláttam a könyvet ahogy rendezgettem...és belenéztem, és...

-Köszönöm, a nagyon érdekfeszítő magyarázkodását kisasszony.-mondja ahogy fanyarul elhúzza a száját, szélén, mint egy buldognak,esik ráncba a bőre.-Végezze a munkáját, ha kérhetem.-mondja ahogy vissza nyújtja a könyvet és sarkon fordulva kopognak el a léptei vele együtt. Én meg halkan sóhajtva nézek a könyvre, és vissza lépve a  gurulós létrához, mászok fel a polc tetejére és csúsztatom vissza a könyvet. Mire lemászok Amanda a munkatársam már ott áll tőlem pár lépésre pontosan az arcomban ahogy megfordulok,megijedve esek majdnem hátra.

-Megint elolvasgattál mi?-mondja ahogy sokat pislog rám. Amanda, szőke kerek ded arcú, ragyogó kék szemekkel, és pici orral, nagy dús ajkakkal, és apró szeplőkkel van megáldva. Haja hátra kötve ér le így is két lapockája közé. Régies 80-as évek ruházatát hordja,ami olykor jól áll neki de olykor úgy néz ki mint aki öreg néninek akar tűni és elfelejtette, hogy még huszas éveiben jár. Akkora mint én sőt talán test alkatilag egyformák vagyunk. Amanda személyisége sokkal de sokkal külömb. Fecseg, képes beszélni órákat a semmiről is és a legnagyobb fegyvere is egyben a szája. Nem fél semmitől, és olykor mindenki azt hiszi ő egy édes aranyos kislány. A legmenőbb beválalósak is elbújhatnának mellette.

-Igen...megint..-mondom ahogy halkan sóhajtok megdörgölöm az egyik szemem.-Annyira megfogott az a krimi és teljesen bele merültem, már a felénél jártam mikor lebugtam...

-Emy neked nem megy ez a csenős olvasás..-sóhajt fel. -De ez a boszorkány is komolyan azt hiszi, hogy a könyvtárakat, csak az olvasók veszik igénybe?-pillant abba az irányba amere Miss Nilsen távozott.

-Ugyan hagyd Amanda...lehet valóban kicsit nyers, de te is tudod már öreg és ő csak betartja a szabályokat.-mosolyodok el halványan.

-Nem Emy. Ez a nő egy rabszolga hajcsár. Annyi szerencséje van, hogy az igazgató szeretője, amit még mindig nem értek, így az igazgató, vagy vak csak nagyon jól titkolja, vagy nagyon hülye, vagy pedig a szotyadt testekre gerjed, vagy egy mazoista, és élvezi Miss. Szadista korbács ütéseit a kis játszó szobájukban.-mondja felvázolva a válaszokat.

-Amanda...nem olvasol túl sok Szürke Ötven Árnyalatát?-kérdezem ahogy ráncolom a homlokomat szemeibe nézve.-

-Áh..Emy az a könyv csak bele vezet a csúnya dolgokban az igazi szadizmust azt inkább...

-Nem, nem, nem!-vágok közbe egyből.-Hagyjuk inkább ezt a rész kérlek...-mondom ahogy sóhajtok egyett.-Ma még be kell menem déluán az egyetemre, nem akarom, hogy elszívd az összes energiámat.

-Miért mész be? Nem elég, hogy a hét 4 napjában bent vagy most még azon az egyen is mikor csak dolgoznod kéne akkor is tanulsz?-vágja a fejemhez.-Rosszabb vagy mint egy stréber...

-Nem...Tom miatt megyek be, egyeztetem vele az új kiosztott feladatunk munka megosztását.

-Oh...a helyes Tom.-vigyorog rám.-És hogy halad a hadművelet?

-Milyen hadművelet?-kérdezem ahogy oldalra döntöm a fejemet.-

-Tudod..."Az ideje lenne Emynek egy fiú, hogy tudja milyen az az élet is" hadművelet.-mondja ahogy megsértődve néz rám mert elfelejtettem a hadműveletét.-

-Amanda...Tom nem az esetem. Egyáltalán nem vagyunk egymáshoz valóak, ő csak segít nekem én meg segítek neki.-

-Istenem Emy. Pedig az a fiú gürizik érted, és csak a hajadat kell meglobogtadnod, máris minden az öledbe hullik.-mondja ahogy értetlenül néz rám.

-Ez az, hogy...én akire várok, nem azért akarok vele lenni mert...nekem adja az össze pénzét amit ki kuncsorog a milliomos apjától és elhallmozon minden felesleges dologgal...akire várok....az sokkal több lesz ennél.-kezdek el pakolászni, és elindulok vissza két könyvvel a létrára, mire Amanda megfogja a kezemet.-

-És ha nem létezik ez a valaki?-kérdezi nagy kék szemeit rám emelve.-

-Akkor...nem volt kiért itt maradnom.-mondom ahogy felmászok a létrán és folytatom a pakolást, a polcokon. Ha valóban nem jön az akire én igazán várok, akkor tény és való, az egész életemet, valahol nagyon régen már rég gajra vágtam...

                                                                                     ***

Ahogy az egyetem kapujához értem, felmásztam a hatalmas lépcső soron, és beléptem a csarnok alázó előtérbe ahol víszhangzott a cipőm kopogása, ahogy végig siettem a folyosón a próba termek felé a szinész szakosok területére lépve. Tom azt mondta kicsit elnyúlik a próbáljuk, így ha van kedvem nézzek bele az előadásba és ott várjam meg. Nos így is tettem. Érdekelt, mit fognak előadni, így nemsokára, most, hogy a karácsonyra készül az egyetem.  A 15-ös teremben voltak mikor csendben benyitottam, majd becsukva az ajtót mentem a legközelebbi széksorhoz és ültem le, hogy ne is zavarjak több vizet Miss. Anderson óráján. Ahogy leültem, azonnal Tomot kerstem a szemeimmel, aki már a színpadon foglat helyet az egyik karakter helyén, és nagyban párbeszédet folytatott, két fiúval a tagozatból. Nem nagyon mesélt Tom a darabról, mert az orrukra lett kötve, hogy szakmai titkokat nem szivárogtathatnak ki csak úgy. Így Tom nem is nagyon mesélt a dologról. Utcai ruhákban gyakoroltak, és még valaki olvasta szövegét, de már igyekeztek fejből mondani mindent. Ismerős volt a darab, és amennyit hallottam is belőle, nagyon meg is fogott, de egyáltalán nem jutot eszembe vajon melyik musicalt fogják előadni. Olyan háromnegyed óra múva, Tom és a 3 fiú eltűnik a színpadról, és a szőke fiú, megkerülve a pici színpadot, siet ki hozzám, egy üveg palack víz társaságában.

-Szia!-köszöntött mosolyogva, ahogy helyet foglal mellettem, ahogy én beljebb csúszok a sorban.

-Szia! Nagyon jól csinálod Tom.-súgom oda neki, a részletre utalva.-

-Köszi, remélem az előadás után is ezt fogod mondani.-villant rám egy vigyort, mire kibontja a vizet, és nagyokat kortyol belőle.

-Ha szabad tudni, ez melyik darab lesz?-kérdezem ahogy vissza pillantok a színpadra és megjelenik rajta Aveline, egy gyertyával.

-Ez? kérlek szépen Yentl musical...-suttogja vissza. Tudtam! Tudtam, hogy ez az! A világ egyik leggyönyörűbb musicalje. Elmosolyodva, figyelem Aveline alakját, aki szerepének hála még nem szúrta ki, hogy itt vagyok, és felcsendülve a zongora kezd éneklésbe. A kedvenc dalomat is adja elő a "Papa ugye hallasz" dalt amit, a főszereplő nő énekel el. De ahogy meghallom a hangját, most nem olyan...mint amilyen általában lenni szokott. Ráncolva a homlokomat, hallgatom, a szomorú dalt, egy talán kicsit túl vidám előadásban. 5 perc után, a tanárnő tapsára hallgat el a zongora és Aveline is befejezi jazzre hasonlító előadását.

-Aveline...-mondja kimérten a tanárnő, és halkan sóhajtva fonja össze maga előtt a karját. A tanárnő egyébként, elég csinos kiadású tanár. Harmincas éveit járhatja, de festet, barna melírozott, göndör haja, háta közepéig ér, karcsú sportos alakját, rég múltbeli tánc karierjének köszönheti, aminek hála, izmos, karcsú, és szép telt idomokkal áldotta meg a sors. Ép hogy mindig használt egy kis festéket, és mivel tudtában van, hogy milyen szép is, ezt ruha viseleteivel is sokszor kimutatja. Most fekete blúz volt rajta, aminek felső gombjai már nem igen voltak össze gombolva, és fekete bőr nadrágot viselt.-Hányszor kértelek....ne akard, boldogabbá tenni a helyzetet mert ez nem olyan. Ez egy szomorú pillanat az egész darabban. Itt bizonytalanodik el a legjobban a föhősnő, de te egy boldog percet akarsz kierőszakolni egy amúgy is szomorú dalból. Benne van a nevében drágám. Ez nem Jass, nem mai "just dance" ez kiméletlen, belső harag önmagára, és szomorúság, könny kell ide!-mondja egyre sorolva, mikor is Tom hangja csendül fel.

-Tanárnő!-mondja hangosan mire mindenki felé fordítja a tekintetét.-

-Igen Tom?-sóhajt halkan Miss. Anderson.

-Emylia Sandvy eltudná magának énekelni, úgy ahogy ön akarja.-ahogy kimodja ezekt a szavakt, egyből megdermedek, és Tomra emelem kék szemeim aki vissza néz rám és kacsint egyett.-Ő benne meg van ez a szomorúság. Ráadásul ismeri is a darabot, meg a dal szövegét, hallottam ahogy mondta mellettem.-Tom! Te álnok hazudós...néma csend ereszkedik a teremre, én meg imádkozom, hogy a tanár csak nevessen egy jót, és folytassa a magyarázást az amúgy is felháborodott Avelinének, aki gyilkos pillantásait löveil minden fele, de főleg felém.

-Rendben. Emylia mutasd be mit tudsz.-mondja ahogy int a kezével, hogy fáradjak a színpadhoz.Te jézus úristen! De én nem vagyok színész alkat. Szoktam Tommal gyakorolni, de az nem jelent semmit! Nyelve egyett nézek a fiúra aki biztatóan néz rám, és int fejével, induljak meg az emelkedő felé. Kicsit instabilan fel állok, majd kilépve a sorból, lassú léptekkel indulok meg a színpad felé. A tanár minden lépésemet követi szemeivel, és mikor oda érek a lépcsőhöz fel pillantok rá.

-Ne kéresd magad gyere!-mondja ahogy elmosolyodik, de határozott a hangja.

-Fel lépdelek a lépcsőn, a tanár pedig mosolyogva biccent egyett.-Aveline kérlek ad át a helyet a színpadon.-Aveline arcáról, mindet le lehetett olvasni de, hogy ő pont át is adja szívesen a helyét azt pont nem. Villámokat szikrázó szemei rám szegezülnek, és ahogy elviharzik mellettem, hirtelen azt hittem, mindjárt lekever nekem egyett, de csak lemegy a színpadról, egyenesen a színfalak mögé bújva. A tanár int a zognorának, én meg időt se kapok, hogy felkészüljek. Lehunyom a szemeimet, és hirtelen eszembe jut a papám. Az üres sötétség ami utána maradt, a fájdalom, a gyermekkor amit mellette töltöttem, azt az ajándék 8 évet...és énekelni kezdek. Lassan lágyan és halkan, majd kinyitva szemeim a gyertyára szegezem a tekintetem amit Aveline hagyott a színpadon. Bele élve magamat, mindemt kizárva éneklem a szomorú dallamot és egyre zaklatottabb lesz ahogy sóvárog az egész dal, én pedig közben lassan meggyújtom a gyertyát, és ott maradok letérdelve amíg a dal véget nem ér. A végére megnyugszik a dallam ahogy én is majd felpillantva nézek körbe és veszem észre mindenki bámul. Mindenki. Nyelek egyett mire Tom tapsolni kezd és a maréknyi kis csapat is hatalmas tapsba kezd. Elmosolyodok. Elmosolyodok és lassan fel állok. Magamban megköszönöm papának, hogy megint erőt adott nekem...

                                                                               ****

-Pazar voltál Emy! Mondtam, hogy színpadra termettél!-mondja ahogy ki enged maga előtt az ajtón, és vigyorogva lépked mellettem. Jobban örül a sikeremnek mint én magam-Mondtam, hogy megcsinálod és megcsináltad egyszerűen hihetetlen vagy!-karolja át a vállamat.-

-Tom ez csak egyszeri alkalom volt. Aveline szerepe, ő is eltudja játszani ilyen jól, sőt talán jobban is...-bár be kell valjam a tegnapi lefőzése után, jól esett, hogy kicsit megmutathattam neki mit is tudok.

-Az a nőszemély nem ért a színészkedéshez, csak a kétszínüsködéshez! Nem értem, hogy Miss. Anderson, miért nem rugja ki a társulatból. Neked meg be kellene lépned és akkor nagyonjó lene az egész társulat közössége, és darabjai. Nem mindig hiszti gép ugráltatásait kell hallgatnunk....-mondja ahogy rám pillant zöld szemeivel.-

-Tom...nem hiszem, hogy ezt nekem találták ki...-emelem rá a tekinetetem ami hatalmas hiba volt.-

-Ezzel én is teljesen egyett értek!-hallom a szúrós hangot, mire vissza fordítom a tekintetemet, és az arcomba repül valami nagyon hideg, és....málna ízű...Ahogy kinyitom a szemeim, érzem, hogy a hajam a felsőm, és még a nadrágom is csurom...lé lett. Fel nézek támadómra, aki kimás lehetni mint Aveline. Barna íriszei szórják rám az átkokat, és úgy áll elöttem, aki mindjárt falra ken.

-Te vagy a világ legszánalmasabb, legundorítóbb, és legvisszataszítóbb, kis libája! Megmondtam Emylia akárhányszor az utamba állsz annyiszor foglak bele taposni a porba, hogy tud hol a helyed. Mindenki előtt meggyaláztál, most én is meggyalázlak mindenki előtt! Gyülöllek, érted gyülöllek!-kiabálja a fejemhez, én pedig csak ott állok, érzem, hogy egyre ragad rám, a szutykos lé, a hajam az arcomra tapad, úgy nézek ki mint aki bepisilt, és csöpög rólam a rózsaszín löty. Beharapom alsó ajkamat, és felemelem a tekinettem. A ziháló Avelinen kívűl, csak a döbbent tekinetetek látom, a halk susogásokat és a nevetéseket. Tom is csak...a döbbent arcát tudja mutatni. Nem vártam sokáig, futásra fogtam a lábaim kikerülve Avelinét, és mindenkit aki az utamba került, úgy suhantam el mellettük és rohantam ki, az egyetemről, be a nagy világba. Éreztem, hogy végig szántják az arcomat a könnyek, érztem a vizes területeket, ahogy a testemhez tapadnak, és éreztem valami hatalmas űrt magamban. Miért? Csak ennyit akartam kérdezni...ahogy haza értem, a fürdőbe mentem, és megindítva a forró vizet, ültem a kádba és vártam, hogy megteljen vízzel. Vártam a teljes csendet vártam, hogy megnyugodjak, vártam azt, hogy valaki azt mondja "Emy...semmi baj." De csak a csönd karolt át, én pedig hagytam, hogy eleredjenek a könnyeim.

4.Bejegyzés: Felejtés, vagy Lilly rossz ötletei

3 nap telt el azóta az eset óta, ami jól is jött ki, mert péntek, szombat és vasárnap következett az után így teljes nyugalomban heverhettem ki a dolgokat. Otthon voltam mind a három napban, és az írásaimba öltem ki magam, telefonon tárgyaltam mamával és minden mérgemet, bánatomat a lapokba öltem. Olykor arra jutottam biztos velem van a baj vagy éppen Avelinnel, vagy az egész társadalmi berendezkedéssel, de végül mindig oda jutottam, hogy csak is velem lehet a gond.Lilly mindegyik napon meglátogatott az eset után, és minig azt mondta, hogy ez nem az én bűnöm, a csaj azt hiszi magáról, hoy ő a világ közepe és övé a világ, más szóval vagyis az ő nyelvén csak egy nagy szájú p*csa. Valahogy engem ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Aztán vasárnap este, fele Lilly újra meglátogatott. Ahogy ajtót nyitottam neki, egyből berontott, lelkesen és boldogan szólított fel.

-Öltözz Emy megyünk!-mondta sürgetve, ahogy becsuktam az ajtót már ráncigált a hálómba hogy ruhát keressen rám.

-Mi de hova?-kérdezem ahogy igyekszem tartani a tempot vele, nehogy orra esek.

-Buliba megyünk.-mondja lelkesen, ahogy az ágyhoz érve lök neki én pedig le huppanok a paplan közé, ő pedig szét dobálva a ruháimat kezd matatni, mit is vegyek fel.

-Milyen buliba?-kérdezem ahogy fel állok és elkapom a ruhákat amiket ő kidobál a szekrényből, és újra össze hajtogatva teszem őket az ágyra.

-Hát bulizni. Tudod, inni, ismerkedni, táncolni, énekelni.-Rázza meg magát én meg csak ráncolva a homlokom néztem rá.-Nem hiszem hogy ez jó ötlet Lilly. Én nem vagyok az a bulizós, típus te pedig túl fiatal vagy még az ilyen helyekhez, rakom vissza a ruháimat ahogy helyet csinálok magamnak mellette.

-Ugyan hagyj már Emy, mikor te a gimit nyomattad én már akkor a bulikban tengtem és lengtem.-mondja ahogy újra kirántja a ruháim mire minden a földre szóródik.

-Lilly...-mondom ahogy rá nézek, majd vissza a ruha kupacra és szedem össze a ruháim, de felrántva lök a tükör elé és elém rakja a piros blézeremet, egy fekete cső nadrággal.-hmm...ez teljesen jó lesz. Látják, hogy kezdő bulis vagy.-vigyorog rám.

-Nem Lilly, nem megyek bulizni!-mondom határozotabban és kiveszem a ruha darabokat a kezéből, és rakom őket az ágyra.

-De Em, ne akadékoskodj már.-mondja nyávogós hangon ahogy folyamatosan követ.-Hidd el jó buli lesz, iszunk egy kicsit, énekelünk és táncolunk és szuper lesz az egész.-kacsint rám, vigyorogva.

-Meg rosszul leszünk, meg hányunk, meg vadidegen férfiak lesznek a közelünkbe akik bármit bele keverhetnek az amúgy is alkoholos italainkba, elrabolnak minket, vagy megerőszakolnak vagy...vagy...

-Emy...kicsit parás vagy nem gondolod?-néz rám felvont szemöldökkel.-Lásd már egy kicsit az izgalamas, klassz oldalát is a dolognak.-mosolyog rám.

-Mit lássak abban, hogy egy csomó ember egy helyre tömörül, kirívó ruhákban, és isznak addig míg a májukkal korházba nem kerülnek, vagy más tudatmodosító szerek miatt, nem csinálnak valami hülyeséget.-mondom ahogy le ülök az ágyra és karjaimat össze fonom magam előtt.

-Em...-ül le mellém és megérinti a vállamat.-Hidd el ez nem olyan hely. Neked is tetszeni fog. Csak iszunk pár kortyot, táncolunk és tombolunk egyett, elfelejtve hogy az a hülye kis lotyó mit művelt veled. Nem tart sokáig. Figyi ha nagyon nem tetszik, 1 óra és elhúzunk haza. Rendben?-mondja ahogy újra rám tekint mosolyogva én meg halkan sóhajtok. Lilly, és a meggyőzés hogy lehetnek ilyen jó barátok. Valóban felejteni szeretném az Avelinennel történteket, így rá emeltem kék szemeimet, és elmosolyodtam.

-Rendben...de ha valóban nem tetszik elmegyünk.-mondom ahogy fel emelem a mutató ujjam.

-Megegyeztünk.-vigyorog rám, mire fel kell és tapsol párat.-Na gyerünk. Szed össze magad vörös, én addig megetetem a cicusod.-mondja ahogy ki váktat a szobából, én meg sóhajtva túrok a hajamba és fogva a ruhát, öltözök át. A blézer hozzám simul és felhúzva a nadrágot türöm be a szélét, majd fel veszem a pillangós nyakláncomat, és megfésülködve igazítom el a hajamat, most nem fogom sehogy se felkötni, csak kifésülöm göndör fürtjeimet.  Barack illatú parfümömből, újra fújok magamra egy keveset, majd kilépek Lillyhez aki felmutatja hüvejk ujját. Felhúzzom a cipőmet, és Lilly kedvéért fel veszem a dzsekimet a kabát helyet.

                                                                                  ****

A bár kívülről, úgy nézett ki mint egy igazi hajléktalan szálló, de amint Lilly bevezetett a sűrűjébe, egy elég nagy hatalmas buli világ került elém.  Soha életemben nem voltam ilyen helyen. A fények villogása, mindenkit mintha teljesen más színbe festene meg a világ. Vagy éppen a DJ pult. A zene lüktet és mindenki, iszik, énekel, vagy beszélget, boldog kacagó hangok, vagy már, elengedett hajú emberek. Szerelmes párok kik nem szégyenlik, magukat társaságban. Éreztem magamon egy pár tekintetet, azon fiúk mellett elhaladva akiknek ugyan nem sokáig de hallottam a fütyülésüket. Halkan sóhajtottam, majd Lillyt követve, jutottunk el a pulthoz, ahol hallottam ahogy a pincér üdvözöl minket de azt már nem, hogy Lilly mit kért nekünk inni mert egy újabb sikoly áradat zúdult végig a termen. Feszengve érzetem magam, és már most haza akartam menni. Fel ülve az egyik bárszékre, elém tolt a pincér, egy kisebb pohárba, valami sárga lötyöt benne jéggel, fel pillantva Lillyre láttam ő is ezt issza. Megfogtam a poharat, majd óvatosan bele kortyoltam az italba. Érdekes édes íze volt, de mikor már csúszott le a torkomon, savanykás íze lett, mire kicsit fintorogva nyeltem le és fordultam Lillyhez.

-Mi ez?-kérdeztem hangosabban, hogy értse mit is mondok.

-Wiskhy...-vigyorog rám.-Alkohol ha jobban tetszik.-ránt vállat.

-Muszáj ilyet innunk? Nem is értem, ennyi idősen minek iszol ilyeneket, ha én most alig bírom meginni.-mondom, ahogy leteszem a poharat az asztalra.

-Jaj Emy, ne rinyálj már annyit. Csak élvezd hogy végre, nem csak a négy fal közé vagy bezárva és élhetsz egy kicsit.- Lilly...ha tudnád, én nem ezt tartom életnek. Azt hogy egy csomó ember be tömörül és táncol, iszik egy zárt helyen egyáltalán nem nevezném kikapcsolódásnak. Halkan sóhajtok, majd körbe pillantok.-És most?-fordulok vissza Lillyhez.

-Még várjunk egy kicsit, ami ez után fog történi, az nagyon tetszeni fog.-mondja vigyorogva.-Igyuk meg az italt, és utána megkostoljuk a tequilát, jó?-mondja ahogy rám emeli fekete szemeit. Ehez semmi kedvem, se türelmem nem volt, de egy halk sóhajjal elnyomtam a gondolatam, majd biccentettem. Lassan legyürtem Lillyvel, az italt-aki persze egy kortyra kivégezte.-és ittunk egy tequilát, ami valjuk be sokkal jobban esett, mint a wiskhy. Mikor megittam, Lilly megfogta a kezem, és én már így is szédelegtem, be húzott magával a tömegbe utat törve a kis emelkedő felé, majd meg állt úgy a harmadik sor közepénél.

-Tudod kik jönnek most?-mondja ahogy izgatott tekintetét rám szegezi, én meg csak megrázom a fejemet.

-Akkor készülj fel egy hatalmas tombolásra, az érkező vendégek nem más mint...-és ekkor a hangos bemondó, hatszorosan üvölti el magát mint "FALL OUT BOY" mire mindenki sikítani, huhogni kezd, és fel lépve a négy fiú a színpadra kitör a hatalmas tapsvihar. Hirtelen, talán a pillanat heve, vagy az alkohol hatása teszi de, fel emelem a kezeim, arcomra széles vigyor ül, és együtt kezdem üvölteni a tömeggel együtt a "FALL OUT BOY" kijelentést. Felveszik gitárjukat, az egyik elhelyeszkedik a dob mögött, és ekkor, fel csendül a "I Dont Care" című szám. Én pedig, tapsolva kezdek, sikítani Lillyvel együtt. Ahogy a frontember éneklésbe kezd, mindanyian együtt üvöltjük a szöveget. Soha nem éreztem ilyen szabadságot, még ha egy egész csoportba vagyok bezárva. Hallom Lilly hangját mellettem, és a többi másik ezer hangot ahogy együtt énekelünk, később a "Alone Together"t az "American Psycho"t aztán a kedvencem és "Young Volcanoes" és még sorolhatnám a dalokat, de mind ez egy egész lapot fel ölelne ha most bele írnám. Az érzéseim, mintha szárnyakat kaptak volna, és az egész, helyiség belassult volna, csak a zene maradt és ahogy én is éneklem a dalokat, felemelt karokkal, boldogan és önfeledten. Elfelejtem, hová is tartozom abban a percben, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, és hogy egyáltalán vissza akarok-e térni a valóságba. Az egész szinte egy pillanatnyi varázs ami körülzár és nem akar engedni, ahogy én se akarok elszakadni belőle. Talán ezt nevezik szabadságnak. Minden a pillanaté, és akkor, újra vissza löknek a valóságba, mintha valaki elengedné a kezeimet, én pedig ott vagyok a tomboló tömegben és figyelem a bandát, ahogy össze állnak és ők is fel tartják a kezeiket én pedig újra elkiabálom magam a tömeggel "Fall Out Boy".

5.Bejegyzés: "...az vak igazán, ki először lesz szerelmes..."

Voltál már vele úgy, hogy az egész világ egy kis időre kitaszít magából, és úgy érzed teljes az egyedül lét. Egy ilyen kis felhőbe vagy zárva, és járkálsz az emeberk közett, de mintha ott se lennél, és csak egy szellem lennél, vagy "a vörös lány az utcán..". Az emberek mind ilyenek egymással. Csak azokat veszik észre akik éppen fontosak számukra. Fontosak? Tényleg ezt írtam volna? A bulis nap után úgy legalább 5 nap el telt. Minden vissza szorult abba az ütembe amiben eddig mozgott. Serényen jártam, az egyetemi óráimra, könyvtárban való munkámra, és Tommal való tanulások, házi készítések. Lilly, újabban a házamban kezdett, gyakorolni így énekelnem is kellett vele, vagy tanulás közben énekeltem, de a változás szele egyáltalán nem fújt erre. Vagyis...fújt valakit....jó messziről.  Léon Salier, egyenesen Franciaországból, a hires szerelem városából Párizsból. Hogy hogyan és miért? Nos...ezek után lehet itt fogtok örültnek tartani...

-Bonjour. Segíthetek? - kérdezte mély, enyhén reszelős hangján. Hanglejtése teljesen nyugodt volt. Én meg csak pislogva néztem rá egy pár pillanat erejéig, majd mielőtt bele keztem volna a nagy "ööö..."-zésbe nyeltem egyett, és elő véve franci tudásom, válaszoltam.

-Bonjour.-mosolyodtam el halványan, és nagy kék szemeimet a barna íriszekbe emeltem.-Sajnálom ha...megzavartam, de..-pillantok le a kezében lévő füzetre, majd vissza rá.-a kíváncsiságom, csalt ide mert olyan serényen írt...-mondom, egész össze szedetten ahoz képest, hogy az agyamban teljes káosz uralkodik. Ahogy figyelem egy pillanatra mintha fel lélegezne...talán mert franciául szóltam hozzá, de ez a pillant volt nincs mintha csak be halucináltam volna. Mielőt bármit is tudna mondani, újra megszólalok.-Megkérdezhetem, miről írt? Persze ha nem veszi tolakodásnak...-mondom, franciásan, bár az én kiejtésem egyenlő a semlegessel, mert semmien akcentusom nincs igazából.

-Egyenlőre vers...aztán talán készül hozzá dallam is.-mondja ahogy néz rám barna szemeivel én meg csak kattogok, hogy mi a fenét mondhatnék.

-Oh értem....biztosan nagyon...szép.-mondom ahogy le pislogok a füzetre, majd a padra pillantok.-Leülhetek?-kérdezem mire biccent, én pedig helyet foglalok mellette.-

-Zeneszerző?-kérdezem a válaszából, kiindulva hiszen vers szerű de azt mondta dallamot írna hozzá.

-Oui.-mondja ahogy rám pillant, én meg nyelek egyett újraeltűröm egyik kósza tincsemet.

-Honnan érkezett?-kérdezem újra, bár sejthetném, de mégis ki tudja mi az igazság.

-Franciaországból, Párizsból.-néz rám a nagy barna szemeivel, én pedig elmosolyodom a válaszára.

-Az nagyon szép ország...egyszer magam is szeretnék el menni oda.-mondom ahogy elfordítom a tekintetemet.-Hogy hogy, most mégis itt van?-kérdezem újra rá emelve szemeimet. Egy pillantra mintha elgondolkodna valamin majd,újra rám tekint.

-Nos...Világutazó vagyok, és pár hete érkeztem.-mondja ahogy rám tekint. Szélesebb lesz a mosolyom.

-Világutazó. Kiskoromban én is sokat ábrándoztam, hogy elutazok világot látni...de ez így egy álom maradt...-mondom ahogy lepillantok a kezimre.

-Nos, Mademoiselle, úgy vélem, ön igazán nincs elkésve.-mondja ahogy felpillantok rá, ő pedig halványan rám mosolyog, mire vissza mosolygok rá.-

-Köszönöm..-mondom ahogy a kabátom szélét piszkálom-És...ha szabad megtudni..a ruha?-Magára pillant, majd vissza rám.

-Míg itt tartózkodom, a színházban találtam munkát. S nem volt időm átöltözni.-mondja, s megereszt egy egészen halovány mosolyt. Egy darabig csak csendben, néztem az arc vonalait, majd kék szemeimet, számomra rejtélyes barna íriszekbe emeltem, majd a kezemet nyújtottam.

-Ellnézést a modorom miatt még be se mutatkoztam. Emylia Sandvy.-mosolyogok, szélesen ígyekszek, megnyugtató arcmimikát használni a fejemen, ahogy kicsit oldalra billentem, és úgy nézek rá. Egy kisideig a kezemet nézi, és már húznám vissza mikor óvatosan megérint, bennem meg hirtelen hatszor gyorsabb lesz a pulzosom, de meg se merek mukkani hiszen ez csak egy....köszöntés? Meg emeli a kezemet és ajkaihoz érint, majd újra meg engedi azt a halovány mosolyot felém, és rám pillant.

-Léon Salieri Madame.-néz barna íriszeivel, a kék szemeimbe, egy pillantra, én meg nyelek egyett, és lesütöm a szemeimet, arcomról a mosolyot viszont nem bírom levakarni.

-Örvendek a szerencsének...-mondom halkan, ahogy egy kis idő múltával újra rá nézek. 

Az nap valami egészen furcsa dolog kerített hatlmába. Soha nem éreztem ilyet, így nem is tudom minek nevezem...Léon, még ha nem is mutatott magából sokat, és alig pár dolgot mutatott magából, ő egy....nagyon kedves ember. Emylia...istenem...olyan naív lélek vagy...

                                                                          ****

Ahogy haza felé sétáltam fülembe a fülhallgatóval, egyre hangosabban szólt "Trading Yesterday" én pedig teljesen egy magam balllagtam végig az utcán. A nap eseményei zúgtak a fejemben...főleg az a férfi...a kellemetlen, kíváncsikodós, kérdezéskedéseimből, számomra kellemes beszélgetés alakult ki, amiben úgy éreztem, talán egy kicsit nem érzi magát, annyira rosszul. Istenem Emylia....az arcom elé kapom a kezem, és halékan sóhajtva, nyomom a falnak a fejemet, és hunyom le a szemeim. Miért érzem magam annyira aprónak az élethez?

6.Bejegyzés: Mikor érted meg, felejsd el azt aki szeretni akar!

"Nem érted Emy, minden rossz döntés szívből fakad! Az emberek soha nem gondolják végig a döntéseiket, és csak követik azt a kusza egyáltalán nem tiszta érzelmeket, mire később rá jönnek, ők nem is így akarták a dolgokat! Ébredj fel, azzal a férfival többet nem fogsz találkozni, csak egy pillanat az életedben, mikor azt hiszed igen megtaláltad de ez nem igaz. A valóság ennél gonoszabb...." Lilly szavai ott csengtek a fejemben. Egész este rám várt a lakásom előtt, és mikor megvallottam az okot amiért késtem, mindent hozzám vágott. Valóban tapasztaltabb de kitudja mi igaz a mondókáiból, hiszen csak egy 15 éves gyerek, én meg már felnőtt nő vagyok...vagyis....a kor semmin se változtatt. Fele annyi rossz élményem nem volt mint neki. MIt tudhatok arról, mi zajlik le egy ember szívében első pillantra? Mit tudhatok arról, hogy ki mit lát bennem vagy mit olvas ki belőlem? És külömben is...akár milyen fiatal is...nem tudom, hazugnak nevezni Lillyt. Ő csak azt mondja amit a világ neki pofonként osztott, és ha nem is azért teszi, hogy óvjon benne van a féltés. Igaz nem mutatja, de....szeretne védeni. Mitől? Hiszen egyszer minden bekövetkezik! Tudom mit csinálok, nem igaz? De....lehet tényleg csak egy pillanat találkozása volt Léonnal? Holnapra már talán azt se fogja tudni ki vagyok, vagy egyszerűen csak el megy mellettem, hogy "ő volt tegnapról az a lány aki, csak úgy oda jött hozzám, úgy teszek mintha nem látnám". Ahogy ezen filózok, egyre csak nézem a kávémat amit, kértem. Már rég kihült. Mióta ülhetek itt? Az arany kávézó, egy régi, alig pár négyzet méteres, kis területe, egy ablakkal volt megálldva, amerikai pulttal, két felszolgálóval és egy nyugalmas, arany színű háttérrel. Nem mondanám, hogy számomra nem csicsás de...nagyon finom a kávéjuk és jó is a hangulat. Azonban valahogy most ez sem segített a kávém elfogyasztásában. Fel pillantottam az ablak felé és néztem, ahogy  a borús idő, borús arcokat vonz ki az utcára magam pedig csak a gondolataimat dédelgetem és nevelgetem. Lassan 1 hónapja nem beszéltem mamával, és 2 hét el telt azóta a találkozás óta, meg minden bajlós történtek óta. Az egyetem elhallagtott az esetek óta Avelinevel nagyon kevesett találkoztam, akkor is ha össze futottunk széles ívben kikerülük egymást. Tommal se beszélgettem sokat aki kicsit megijedt, hogy haragszom rá persze megnyugtattam minden oké csak szeretnék egyedül lenni. Bejártam az egyetemre, eltöltöttem az óráimat és irány is a könyvtár. Amanda újabban valami helyes fiút vár folyton aki lelkes látogatója lett a könyvtárnak így ő folyton róla áradozott ami olykor nagyon fusztráló volt de mikor már nagyon untam minden figyelmemet a könyvekre szenteltem, persze olykor megint kaptam a leszidást, hogy megint nem dolgozok. Néha eszembe jutott Léon, persze már kezte kitúrni a kellemes érzést a helyéről Lilly szavai és úgy voltam vele ez tényleg csak egy bódult pillanat volt. Tévedés....mi??? Sokat pislogva eszméltem fel a kifele bámulásból, és sóhajtottam egy hatlmasat mikor fel pillantottam a bejárati ajtó felé, és...ott volt. Egy fekete szövet kabát, vagy valami olyasmi...ugyan az a felkötött haj és borostás arc, a barna szemekkel és...az a póker arc mintha...kicsit kialvatlan lenne, még mindig "színházi ruhában". Kicsit mintha...fen akadt volna az....ajtón? Az üveges ajtón. Nem e világi mi?....fogjuk rá arra talán túl fáradt. Sikeres bejutása után, pillantott körbe mire, fogtam az itallapot és az arcom elé emeltem, mint aki olyan nagyon válogat, a kávé és forró csoki között. Ez is véletlen  lenne Lilly?? Úristen Emy mit művelsz te meg itt....már magam se tudom. Lassan kikukucskáltam az itallap mögül, majd nyugodt szívvel nyugtáztam nem ide néz hanem a pult felé fordul és a fiatal lány aki a pult mögött állt, mosolyogva nézett rá. Most mit csináljak? Csináljak úgy mint aki észre se vette és mintha sietve viharzana ki innen és futna hazáig? Miért is akarok elmenekülni előle, hiszen én látni szerettem volna vagy...nem? Zülös egy nő vagy te vörös....morogta tudat alattim, ahogy beharaptam alsó ajkam és újra lenéztem a kihült kávémra. Megfogtam és leküldtem egy kortyra, mire a hideg lé úgy csúszott végig a torkomon, mintha iszapot etetnének velem. Köhögtem párat, és fel nézve megint megállt a világ. A pult felöl érkező barna pillantás, én meg mint megmanipulált báb nézek vissza a barna szemekbe, és hirtelen,megint...megint istenem! Miért? Kinlódás....vagy milyen átkot kültek rám, ezzel a férfival! Ilyenkor hol van Lilly? Nyelve egyett, tipikus ámerikai módjára, emeltem fel kicsit a kezem, és mozgattam meg barra jobbra és arcomra, a szörnyű ízű kávé után rá nyomtam egy mosolyt, és mint egy retardált 5 éves integettem, kék szemeimet még mindig rajta tartva. Mit művelsz? Barátkozásból...1-es...Léon pislogott párat, majd elfordította a tekintetét, majd valamit mondott a pultosnak és elindult felém. Az asztalomhoz...hozzám, ide...nyeltem egyett, igyekeztem megtartani a moslyot az arcomon, mikor oda ért, újra azzal a halvány mosolyával köszöntött.

-Bonjour Emylia!.-mondta ki a nevemet, én meg egy fél perces pislogás roham után kinyögtem valamit.

-Bonjour Léon...hát...nem hittem hogy itt fogunk össze futni...-mondom. Még hogy itt nem futnátok össze. Ez egy régies kellemes épület, Léon is olyan...régies, honnan veszed, hogy pont ide nem jön be? Dörren rám tudatalattim, és most simán leszurna a tekintetével.Megpróbálom vissza állítani az itallapot a helyére, de az nem nagyon akar engedelmeskedi, végül csak elfektettem.-Oh...ne haragudj,a figyelmetlenségemért...ülj csak le...-mutatok az asztal velem szembeni székére. A helyre pillant majd leül velem szembe.-Mi járatban?-kérdezem, ahogy oldalra döntöm a fejemet.

-Nos...próbálom megismerni a környéket, amíg itt vagyok...-mondja ahoy rám néz, én meg aprót biccentek.

-Meddig maradsz még itt?-kérdezem halkan.-

-Még nem tudom...-mondja halkan.-Ezt így soha nem tudom, pontosan mikor, hova megyek tovább.

-Értem, hát...addig jó amíg itt maradsz...-mondom halkan ahogy szélesebb lesz a mosolyom, és kicsit előrébb dőlök. Csak néz rám, majd ő kérdez.

-És te, hogy-hogy egyedül,vagy itt? Kicsit...lehangoltnak tűntél...-érzem magamon a tekintetét.

-Hát....tudod egyetem meg minden, és kicsit keveset alszok, és hát pihenés képpen, be tértem ide egy kávéra...mielőtt haza mennék...-vagy csak hogy át gondoljam a dolgokat nem? Vgay hogy szépen elfelejtselek, és tovább haladjak, nehogy csak úgy bele zavarj az életembe nem igaz? Hogy szépen, eltűnj hiszen világutazó vagy, így semmi értelme nem lenne annak amit...amit? Mindegy....ez már így marad, Emy koncentrálj az eddig profin megformált unalmas életedre.

-Ha nem veszed zokon, gondolod, bármikor segítek neked tanulni...az öcsémnek is sokat segítettem mikor tanult...-mondja közben megjelenik az egyik felszolgáló, és egy csésze kávét szolgál fel Léonnak, nekem meg elviszi az üres poharamat.

-Oh...ez kedves tőled Léon...nem is tudtam, hogy van testvéred.-pislogok párat.-Gondolom ritkán találkozol vele...-mondom halkan.

-Igen...ő már....megházasodott....én meg világutazó vagyok....-kicsit mintrha érezhető lett volna a szarkazmus a hangjában, de csak férre csengésnek vettem, és figyeltem ahogy megkavarja a fekete löttyöt a poharában majd bele kortyol.

-Az öcséd is zenél?-kérdezem halkan ahogy, figyelem, kék szemeimet, rajta tartom, de nem merek a szemeibe nézni...félek, megbotlik a nyelvem vagy megint elvörösödöm.

-Igen...ő is zenél, írtunk is már együtt pár...dalt.-mondja ahogy rám néz, és egyből elkapja a tekintetemet. Hatalmas levegőt veszek, mintha a tüdőmbe magától áramolna ennyi levegő, de ki már alig bírom fújni.

-A zene valóban...varászlatos dolog...-mintha nagyon értenél, hozzá Emy...verselni tudsz, és olykor egy egy szebb hangot kicsikarni a torkodon, de egyébként hozzá se tudsz szólni a zenéhez... Tudatalattim mint mindig imád engem...

-Milyen a színház, ma is...elfelejtettél átöltözni?-kérdezem, kicsit viccesre próbálom venni a figurámat. Erre kicsit megdermed, és a póker arcával néz rám.

-Csak gyakorlom a szerepem...-mondja halkan, én meg aprót bólintok.

-Értem...-az lenne a legjobb ha tovább állnék. Lilly is mondta ez nem lesz az amire várok, lehunyom a szemeimet, majd halkan sóhajtok, és mosolyogva pillantok fel Léonra.-azt hiszem, indulok haza...kezd későre járni és már hamar sötétedik...-mondom ahogy felkelek, ő pedig, ugyan úgy fel áll.-

-Igazad van, valóban későre jár, ha gondolod vagy szeretnéd, haza kísérlek.-néz rám, megint azzal a mosollyal. Pislogok párat, majd eltűröm, egyik vörös kósza tincsemet.-Ugyan...nem akarok terhedre lenni..

-Nem vagy a terhemre..szívesen haza kísérlek.-mondja, megnyugtató, mély hangjával, én meg a kabátomért nyúlok, hogy fel vegyem mire, átveszi, hogy rám segítse, itt viszont már nehezen fogom vissza zavarom, de lassan felveszem magamra a kabátom, majd újra felé fordulva igazítom meg magamon a ruha darbot.-köszönöm...-mondom halkan.

-Il n'y a rien.-néz rám, én meg elengedek irányába egy halvány mosolyot, majd ott hagyva a kávém árát az asztalon, és megvárom, míg Léon is fizet, aztán, kilépve az üvegajtón enged ki maga előtt, sokkal ügyesebben kinyitva az ajtót mint mikor bejött én meg kilépve a hideg utcára, veszem észre hogy szemerkél az eső.  A szürke felhők, mint a fekete égbolt telepednek a városra. Remek...ez kellett még..Léon is felpillant az égre majd vissza rám.

-Menjünk, a végén megfázol...-Csak jó gyerek módjára bólintok, és elindulok haza felé ő pedig, zsebre teszi a kezeit, és jön mellettem.Igazából, úgy jön mellettem, mint aki tudja hova is tartunk. Figyeli az utat, és az embereket, miközben őt is egy csomó ember megbámulja a ruházata miatt, de nem nagyon foglalkozik vele. Rám emeli a tekintetét és újra rám mosolyog.-Még nem kérdeztem, de mit is tanulsz az egyetemen?-kérdezi.

-Hát..bölcsész szakon, tanulok mellette pedig emelt franciát.-mondom ahogy rá nézek.

-Oh, szóval írsz?-kérdezi ahogy nekem szenteli a figyelmét.

-Igen...verseket, meg novellák, meg minden ilyen...kisebb szösszenet.-mondom ahogy magam elé emelem a tekintetem.

-Biztos nagyon szépek, egyszer szívesen olvasnék egyett, persze ha megengeded.-erre elmosolyodom, majd biccentek egyett.

-Egyszer megmutatom...-mondom, de nem sikerül befejeznem a mondatott mert, hirtelen jobban megered az eső, én pedig felnézve húzom el a számat.-ahj....-mondom halkan, mire , fel emelem a kezeimet, hogy védjem a fejem de nem sok értelme.

-Gyere, itt van nem messze a lakásom.-mondja ahogy elindul, én pedig, követem őt és valóban nem sokáig kellett gyalogolnunk, mégis úgy éreztem hogy már most tiszta víz vagyok. Ahogy a lakásához érünk, kinyitja az ajtót és előre enged, én pedig belépek. Azonnal át karol a kellemes meleg, és becsukva maga mögött az ajtót, szinte csöpög rólunk a víz, mire felé fordulok, és rá nézek halkan elnevetem mire ő is kicsit elvigyorodik. Itt vagyok Léonnál...furcsa nem? Kerülni akarsz valakit mégis folyton az élet megakadályozza, hogy igaza legyen olykor az agyadnak...

7.Bejegyzés: Az első legszebb pillanat, mindig bajt húz maga után...

-Köszönöm..-mondtam, ahogy zavartan, vettem át a felém nyújtott törülközőt amit vizes hajamra tettem, ami persze az eső miatt csak még jobban begöndörödött, de most ez volt a legkisebb problémám. Léon lakásán voltam, teljes vizességemben. igyekeztem, jól megszárítani a fejemet, de olyan sutának éreztem magamat így elötte, és valószínüleg ezt ő is észre vette rajtam. Éreztem, hogy közelebb lép és mire fel pillanthattam volna, már át is vette a törülközővel való szórakozásom, és lassan, dörzsölni kezdte a hajamhoz.

-Így...-mondta halkan, én meg lassan elvettem a kezeim, és hagytam, hogy ő csinálja. Istenem még arra se vagyok képes, hogy megszárítsam a saját hajamat...Csak hallgattam, valameik szoba rejtekében az óra ketyegését, mikor lassan levette a fejemről a törülközőt.-Most már jobb?-kérdezte, ahogy barna szemeit rám emelte. Kicsit piros fejemmel, néztem vissza a barna íriszekbe majd bólintottam egyett.

-I...igen köszönöm..-szedem össze a nyelvemet ahogy halványan elmosolyodok.-Otthon iszok egy taját, és semmi bajom nem lesz.-mondom de valahogy ez most annyira nem volt meggyőző...

-Milyen teát iszol? Hátha itt is megtudod inni.-mondja, ahogy ő is elmosolyodik, és megfordulva vesz ki az egyik szekrényből teafiltereket. Halkan sóhajtok. Most már ne utasísd vissza...

-Barackosat, szoktam de bármit megiszok, csak tea legyen.-figyelem, ahogy mozog a konyhában és egyszerű mozdulatokkal, kezd a tea készítésébe, mégis úgy mozog a saját konyhájában mint egy vadidegen. Kicsit furcsálom, még magam is kiismerem az amerikai konyhákat, pedig nem sok ilyen volt ott ahol én felnőttem. De Léon francia, meg kell érteni a helyzetét, ráadásul, világutazó nem? Nem sokat utazott Amerika felé, bár szerintem nem sokat vesztett az életéből, mert nem járt erre. Figyelem egy darabig még, majd mielőtt még leejt valamit a segítségére sietek, és elveszem a teafiltereket.

-Segítek, ha megengeded.-mondom, egy széles mosollyal az arcomon és a tea főzőt gyakorlottan, öntöm tele vízzel majd rakom a gázra és gyújtom be alatta a tüzet. Érzem a hátamban a csodálkozó pillantást, de amint rá nézek, már csak a kedves mosoly tekint vissza rám. Le rakja a poharakat, és mindegyikbe rak teafiltereket, és még barackos filter is van ami nekem nagy boldogság.  Eltűröm egyik kósza tincsemet és a pultnak döntöm a csipőmet ahogy felnézek rá.-Köszönöm a teát..

-Én köszönöm a segítséget...-mondja, ahogy le vesz még cukrot és mézet az egyik polcról és az asztalra a poharak mellé teszi őket.-és a társaságot.-teszi hozzá ahogy rám néz, újra azokkal a barna szemekkel. Majd meghalok szívrohamba ahogy kétszer annyit ver a szivem mint az átlagos embernek.

-Ugyan...az ember igyekszik, barátságos lenni másokkal...-mondom ahogy, le pillantok a cipőmre és úgy teszek mintha olyan érdekes lenne bármi is az átázott csukámon, miközben az eső kopogó csepjeit hallgatom.-Gondolom nem rég költöztél ide...-mondom halkan ahogy fel pilantok rá, hisz ez is magyarázhatja, hogy miért olyan idegen ebben a lakásban.

-Oui...-mondja halkan ahogy a poharakat vizsgálgatja, az ő tincsei még kicsit vizesek, egy pár hajszála a homlokához tapad, arc éle olyan szomorkás, és olyan tipikus, komoly, férfit adnak róla első pillantra tudomást. És a régies ruha...nem is furcsává, teszi inkább azzá...ami. Mintha ezt viselné minden percben. Olyan nem ide való...És mégis itt van.Vagy csak egy nagyon profi színésszel van dolgom. Lehet, hogy igazából, csak egy igazi szívtipró aki hány nőt hagyott faképnél, egy jó éjszaka után, és  lépett fel egy újabb repülő, busz, hajó, járatára. Istenem Emy ez nagyon gonosz volt. De hát...ha nem is ismerem? Csak az agyam gondolja ezeket...valahogy Léon több annál mint amit gondolhatnak róla, vagy éppen mutat magáról. Abba nem gondoltál bele drága Emylia, hogy talán direkt nem akarja megmutattni önmagát? Néz rám tudatalattim, nagy lenéző kék szemekkel. Ahogy ezen mélázok, a forró víz sípolása riaszt fel, mire azonnal oda kapok rongy nélkül, de ahogy megérzem tenyeremen, hogy mennyire meleg is csak arra van lehetőségem, hogy lehúzzam a kannát. Léon egyből oda lép és a kezemért nyúl.

-Minden rendben Emylia?-kérdezi, érzem az aggódást a hangjába mire fel pillantok rá, és újra találkozik a tekintetünk, mire egyből el is szakítja a barna íriszeket kék szemeimtől, és a piros tenyeremre néz.

-Min...minden rendben, ez csak...az én hibámból volt. Elmúlik.-mondom ahogy elhúzom a kezemet, és a mosogató csapjához megyek és alá rakom a tenyeremet, kicsit megrezzenve ahogy a piros felületen megérzem a vizet de hamar enyhít rajta a hideg.-Holnapra kutya baja...-vissza pillantok rá, és bár elég nehezen de sikerül meggyőznöm. Ő okosabban, ronggyal fog a kancsó fülére, és tölt a poharakba a forró vizből.-Kérsz valamit még a teádba?-kérdezi ahogy hátra pillant rám.

-Két cukrot kérekszépen még.-mondom, ahogy elzárom a csapot és mellé lépve figyelem, ahogy a két cukrot bele rakja a teámba.-

-Gyere a nappaliban melegebb van, mint itt.-mondja ahogy megfogja a poharakat, és elindul befelé, én pedig követem. Kiérve a nappaliba, kanapéhoz megyünk, és a másik oldalról megközelítve ülök le, a kényelmes bútorra. Az egyik poharat oda nyújtja nekem én pedig elveszem, egy köszönömet mondok ahogy a meleg poharat fogom majd megfújva kortyolok bele. Észre se veszem Léon pillantását ahogy néz engem, majd a saját teájára pillant és ő is bele kortyol. Olyan furán érzem magamat...a tea is olyan nehezen, megy le a torkomon, majd nyelve egy utolsót rakom le a poharat a dohányzó asztalra.

-Emylia...-mondja ki a nevem, én pedig azonnal rá nézek.

-Igen?-mosolyodom el,ahogy újra találkozik a tekintetünk. Egy darabig néz engem, majd el nem szakítva a tekintetünk rakja le a poharát ő is, de még mindig engem nézve. Látom ahogy nyel egyett, majd lassan közelebb hajol, hozzám. Érzem az illatát, és mintha hirtelen elkábítana vele, ajkaim résnyire elnyílnak egymástól, ő pedig még közelebb hajol hozzám, és legyűrve azt a pár centit, ajkai az enyémhez érnek, én meg lehunyom a szemeim, és...hagyom. A finom ajkak, óvatosak, és látva talán, hogy nem ellenkezek, jobban magához húz, és felbátorodva csókol tovább. Érzem, meleg kezei az arcomhoz érnek, és igyekszek úgy csinálni, mintha nagyon értenék a csókhoz, de semmi esélyt nem látok erre de mégis....nem érzem, hogy zavarná ez.   Ahogy a levegő elfogy közöttünk, kicsit pihegve válok eltőle, érzem ahogy rám pillant, de alig merem kinyitni a szemeim. Ez nem valóság, ez csak egy álom lehet. Félek ha kinyitom, otthon a saját ágyamban kelek, és nem...nem itt vele...Érzem ahogy hüvejk ujja végig simít az arcomon, hogy még itt van nem messze tőlem, és halkan veszi a levegőt, mire rá kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemeim.Ott van elöttem, arcán egy széles mosollyal barna szemeit rajtam tartja, mire elvigyorodok, és arcomon pihenő kezére simítok, lesütöm a szemeimet, ő pedig lassan közelebb húz magához, mire át karol és sóhajt egyett. Léon...megcsókolt engem...a gondolattól és az élménytől, érzem a fejembe fut az összes vérem, de mindezek ellenére, nagyon boldog vagyok. Vállába nyomom a fejemet, és beharapom alsó ajkamat, de nem tudom levakarni a mosolyom. Nem tudom meddig ülhettünk így, ahogy ő átfont a karjaival én pedig szorosan bújtam hozzá. Ő törte meg elsőnek a csendet.

-Mondanom kell neked valamit...-suttogja, és az egész pillanat el száll, be lép a komor hideg az ajtón, ránk veti magát, és Léonra telepszik.Fel pillantok rá, kék szemeimmel.

-Mi történt?-kérdezem halkan. Látom rajta a bizonytalanságot, és "hogy hol is kezdjem", meg "hogyan is fogalmazzam meg", arcot vág. Férre pillant, lehunyja a szemeit, halkan szusszan egyett majd vissza néz rám.

-Emylia, én nem vagyok világutazó....időt ugrottam...pontosan a...18.századból, ide..

8.Bejegyzés:"Gyere papa varázsoljunk..."

-Időt ugrottam...a 18.századból, ide...-Léon arca komoly volt, és egy pillanatra, mintha láttam volna az aggodalmat. Vagy azért mert foggalmam sincs hogyan került ide, vagy azért mert attól félt, hogy itt hagyom. Őszintén megmondva, avlóban megfordul a fejembe, hogy elvigyorodjak, szépen megpaskoljam a kezét, és gyorsan kifussak a házból, egyenesen hazáig. Vagy azt vártam, mikor vált nevetésbe át az arca, hogy én is felnevethessek, de olyan komolysággal nézett rám, hogy megakadt bennem a szó. Ő ezt teljesen komolyan gondolja. Emy most kelj föl, fordulj meg és tűnj el amilyen gyorsan el lehet. De...nem engedelmeskedetm, az agyamnak csak nézem a nagy barna szemeket, amik, bűnbábóan néznek rám. Hazudott nekem. Ő nem világutazó, és nem is dolgozik itt...ő valóban egy 3 századott avébb ugrott...Ez mindent megmagyaráz..a régies ruha, z akcentusa, és a viselkedése. Mert valjuk be a mai korban, mindenhogy viselkedik az ember, csak illedelmesen nem...Nyelek egyett, majd közelebb hajolva egy kicsit, simítok arcára és olyat mondok amivel saját magamat is meglepem.

-Hiszek neked...-susogom.-Még én se tudom, valóban igaz-e amit mondasz, de....elhiszem.-mondom ahogy biztató mosolyra húzom ajkamait és mélyen a barna íriszekbe nézek, mire Léon, megkönnyebülten szusszan, és újra magához von én pedig engedelmesen a mellkasára hajtom a fejemet, halvány mosolyommal, kicsit még mindig kétségek között tengődök, de jobban érzem magam, hogy át ölel.-És...nem lehet tudni, hogyan kerültél ide?-kérdezem halkan, mire érzem, kicsit megfeszül, majd le néz rám, elgondolkodik és beszélni kezd.

-Tudod...a feleségemmel, Adelel gyermeket szerettünk volna....így egy varázslóhoz fordultunk Bertrandhoz....Kaptam tőle valami főzetet, és hirtelen....itt voltam...-mondja halkan, és látom nem akar többet mondani én pedig nem feszegetem a határok, és nem faggatózom. A családja, a felesége...mindenét elvesztette, és egy teljesen idegen helyre került, teljesen idegen emberek közé...éz olyan...dühítő. Hirtelen elkap a harag de vissza folytom és csak lehunyom a szemeimet, és beszívom mélyen az illatát.

-Ha ez megnyugtatt...vagy egy kicsikét is jobb kedvre derít segíteni fogok, hogy ne legyen olyan szörnyű ez az egész számodra....-mondom halkan ahogy felnézek rá. Bár...mit tudok én erről...semmit. Nem utaztam időt, nem kerültem egy másik századba, másik kontinesre, sok idegen ember közé...de azért megpróbálok segíteni rajta. Ha nem máshogy legalább beszélgetek vele, és adok neki egy kis erőt, hogy ne érezze annyira egyedül magát. Már majdnem elaludtam a karjában, mikor megcsörrent a telefonom, én meg hirtelen kelek fel, majd nyúlok a zsebembe. Lilly az...beharapom alsó ajkamat és Léonra nézek aki érdeklőde néz rám, és csodálkozva a küytün ami a kezemben van. Hát persze akkoriban nem is volt telefon.

-Egy pillanat ezt fel kell vennem.-mondom ahogy fel kelek és a konyhába megyek, majd rányomva a zöld gombra, emelem a fülemhez a telefont és bele szólok halkan.

-Szia...-susogom.

-Hol a francba vagy már te nőszemély?!-rival rám a telefon túloldaláról, mire el kell emelnem a telefont a fülemtől.-Megbeszéltük, ma palacsintát sütünk, és segitesz tanulni!-rinyál nekem.

-Nyugi Lilly...sajnálom elnézetm az időt.-modom bele a telefonba halkan, mire megint elkiabálja magát.

-Elnézted?! Lassan fél 8 lesz!-hördül fel mire én lehunyom az egyik szemem és úgy tartom el magamtól a készüléket, majd miután lehiggadt vissza tartom a fülemhez és bele szólok.

-Jó mindjárt otthon vagyok, és mindnet elmagyarázok, sütök palacsiontát és tanulunk. Rendben?-kérdezem ahogy szélesen elmosolyodom. Morog valami igen félét majd lerakja a telefont. Vissza megyek Léonhoz aki már állva fogad a nappaliba. Tutti mindent hallot így kicsit el is szégyellem magamat.-Ne haragudj...a barátnőm kicsit...kiakadt...teljesen elfelejtettem az időt...-mondom, ahogy elindulok a bejháert felé, felveszem az ajtó előtt a cipőmet és a kabátomat.-Köszönöm a vendég látást...és....mindent.-kicsit elpirulok óvatosan fel pillantok rá.

-Én köszönöm Emylia...-néz rám, és újra közelebb lép hozzám, majd egy gyámoltalan csókot nyom ajkaimra búcsú képpen ami...mindent elmond egy kicsit...mikor elenged, mosolyogva felnézek rá, majd kinyitja előttem az ajtót én pedig kilépek rajta. Szeretett volna elkisérni de lebeszéltem róla Lilly miatt...megölne ha meglátná Léonnal vagyok. Siettem hazáig, már majdnem futottam vagyios észre se vettem mert tényleg futottam a panelházig ahol Lilly válrt rám a panelház lépcsőjén ülve. Gyorsan bementünk és felsiettünk a lakásomra, közben még halllgathattam a dorgálását, de az idióta mosolyomat nem bírtam levakarni magamról. Sütöttünk palacsintát, tanultunk és sokáig beszélgettünk de Léont egyáltalán nem hoztam szóba. De a gondolataim kavarogtak...és mindenhol Léon járt a fejembe...